JÁSZAY - HORVÁTH ELEMÉR VERSÍRÓ PÁLYÁZAT 2011

Pályázatra érkezett alkotásokból:
Kérjük kedves olvasóinkat a jelige  szerint pontozza a verset 1-10-ig. Fűzzön hozzá véleményt.

1.Jelige: "IMPRIMATUR"

Alföldi angyaltükörkép

A nyűgös világ tetején
A pillanat átlátott a homályon
Oldott-kék ég rejtekén
Hol angyaltükörkép bóbiskolt
A pipacs ölelő-tömött sorokban
Némán bólogattak felém

Kikelet

Kalász szőke haját fésüli az Alföld
Néhány szál összedörgölőzik,
Vihogva csiklandozza arcomat.
A nap elgémberedett, agg karjait
Nyújtogatja, nyújtoztatja,
Méregeti erejét,
Pajkosan ki-ki kukucskál a felhők
Muszlin fátyla mögül.
Tehetetlen téli álma
Nehezen tűnik égkék szeméből
Csivitelő reggelet, illatos földszagot
Permetez a kertekre, mint
Kertész kannája s szomjazóra.
A csend megmozdul,
A szintelen némaság
Tavaszba fordul.
Zöld, sárga, piros, kék és fehér.
Ha sokáig szemlélem
Szivárványszín maszattá változik,
Melyet nem suta ecset pöckölt
Az élő vászonra.
Lélegzem, illatozom, a külvilág
Bársonyosan ringatózik
Zümmög, vibrál, cirip-csiripel a levegő.
Gigászi váza a táj, telis-tele
A kikelet bokjrétáival.

A bohém

A tél bohém festőművész,
Hideg mozdulataival
Angyali fehér palástot ecsetelt az Alföldre,
Kápráztató-tisztaság örömet.
A csoportosul "násznép" láthatóan nemes:
Rizsporos parókában parádézik.
Hölgyek, Urak!
A dér csipkedi hosszú tincseiteket!
A Zagyva hídján túl látom
Vén szakállas barátom:
Összerezzent a kamasz szél!
Látod, én is vacogok.
Gyere, dideregjünk együtt a
Telet ünneplő táncot!

2.Jelige: ANONYMUS

Anonymus küldte:


Szent Karácsony!

Szent Karácsony ünnepén
Csillagszóró, gyertyafény
Ajándékok s szép szavak
Hoznak szívünkbe tavaszt

A szobánkban jó meleg
Asztalunkon ételek
Boldogság az arcokon
Együtt van minden rokon

De kinn, túl az ablakon
A hideg és a csend honol
Kiknek nem jutott szoba
Kinek nincsen otthona

Ez a nap is küzdelem
Lelkük ma sem ünnepel
Ma is dermeszt a hideg
S az élet ma is oly rideg

Lássuk meg e lelkeket
S ne mondjunk ítéletet
Nem ismerjük sorsukat
Életüket s múltjukat

Az élet nem mindig kegyes
Sorsunk rosszabb is lehet
Örüljünk, hogy van kenyér
Meleg szoba s gyertyafény

S ha asztalunkon bor marad
Vagy csak néhány jó falat
Osszuk meg ma azt Velük
Ne kelljen most kérniük

S ha szemükben kigyúl a láng
Mint gyertyafény a fenyőfán
E lángocska majd fakaszt
Dermedt szívükben tavaszt


******
Parazsak!

Ott van! Tudom, hogy mindig ott van
Mint régen gyermekkoromban
Már nem nevel, nem készít az útra
Csak kérdezi: Mikor látlak újra?

Hogy fogadtam, itt magamban szentül
Majd segítem, mindenen keresztül
De úgy látszik, ez az anyák sorsa
A kalácsból nem marad csak morzsa

Ő mégis tudja, titkon biztos érzi
Hogy bánata az én szívem is vérzi
Az olló, csak a zsinórt vágta ketté
Kivel összekötött, nem válhat feledté

Kicsiny gyermekként a kezét szorítottam
S ha szemem nem találta, nevét kiáltottam
Mindig attól féltem, ha nem áll ott mellettem
A forgatag Tőle elragadhat engem

Mert Ő volt a biztos, a soha el nem tűnő
Szeretete örök, soha meg nem szűnő
Óriás volt! Erős védőangyal!
Száz mesével és ezer nagy kalanddal

S most milyen apró! Szárnyaszegett angyal!
Sok-sok fájdalommal és sok ezernyi bajjal
Felnőttként a kezét el kellett engednem
S az élet, ahogy hittem, elragadott engem

A rohanó világ milliónyi gondja
Most, hogy felnőtt lettem, az én vállam is nyomja
Szívem melegéből, másnak is kell, adjak
S Neki néha sajnos, csak parazsak maradnak

De a parázs mindig tovább ég a szélben
S elég meleget ad, a leghidegebb télben
Ha életének tüzét egy vihar majd kioltja
Emlékének lángját, e parázs fellobbantja

Amikor már nem lesz, s a szívem érte dobban
Megtalálom mindig, fenn, a csillagokban
S ha nem is hallom hangját, mert az emlék szótlan
Ő ott van! Tudom, hogy mindig ott van

Édesanyámnak szeretettel!



Ember, Embernek…!


Ostoba világ, oktalan élet
Hamis értékek, meggyőző érvek
Hazug törvények, az igazságtól távol
S a sivár jövőért gyermek, szülőt vádol

Eltiport életek, névtelen holtak
Senkit nem érdekel, hogy emberek voltak
Az emberi értelem téves utat talált
S az egyetemeken tanítják a halált

Őrült próféták elborult elmével
Takarják tetteik Istennek nevével
S csak nézi ostobán a pénzbe fulladt világ
Míg nem marad egy sem , ember, állat s virág

Kell a háború, hisz ő ütött először
Vissza kell hát vágni, míg bírjuk erőből
Ám ha egy sem marad, ki emlékszik arra
Kinek lendült előbb ütésre a karja

Másképp szól az írás a gyűlölet hevében
Ha megdobnak kővel , dobd vissza serényen
Életet életért! Ezeréves törvény
S a világot e miatt nyeli el az örvény

Kérdem, hogy az ember, mikor lesz már Ember
Hisz Isten célja nem az, hogy szörnyeket teremtsen
Mikor fog már kezet hindu, zsidó s arab
Vagy a világbéke tényleg örök álom marad?

Képzelj el egy másik, élhetőbb világot
Hol nem tépi le senki önzőn a virágot
Hol nem veszhet el ember, egy másik ember miatt
Hol bármely forrásból, bárki bátran ihat

Hol senkinek sem lehet más felett hatalma
Hol a koronát viselni senki nem akarja
Hol az igazság a törvény, s a törvény az igazság
Hol nem vethet árnyékot semmi féle gazság

Ha az ember ilyen volna
Ha szépet és jót gondolna
A világ tán örökké tartana
De ember, embernek farkasa


Jelige: Gyopárhalom

Az éjszaka magányában

Meleg takaróként vesz körül a csend
vágytam már ezt teríteni magamra,―
nem hallani zajt, szitkot, rossz szót
béke száll rám, és otthonomra.
És tudod, mi volt a béke ára?
Hogy farkasfogakkal estünk egybe …
Nem kímélvén szívet, se májat,―
És bocsánatot nem kért egyikünk se!
Mért kértél volna Te?
Hogy jó, vagy rossz voltam, Te tudod!
Másra pazarolt szerelmed enyém volt
Még akkor is, ha úgy volt, - eldobod.
És mért kértem volna én !?
Hisz, ha balgán is, - szerettelek.
S, ha nem gázol le oly vad szenvedély,
A felhőkig, vagy a Mennyekig emelhettelek.
De elmúlt az éj, s a szenvedély
forró tüze izzó parázzsá változott,
s, ha csak rálehelsz is, - érc a kohóban
- ott foly', mit szíved megálmodott.
S én mit álmodtam? Téged!
Hogy halkan szólj, ne beszélj!
Hajad simítsd hátra homlokodról, és
tekinteteddel, szemeddel élj!
Nincs több számomra, mint néma vallomásod:
„Te nekem vagy, és neked itt vagyok én”.
És Neked vagyok! Szívem hordozod.
Tiéd a szívem. S a teher is Tiéd.
Teher, mit viselsz, de már oly szokottan,
Mint galamb, ha éhezik,
S tudja, vagy érzi inkább, hogy van egy kéz
mely mindig időben érkezik.
Ezt a terhet már nem tudod levetni,
Mert szerelmem irántad örökké él,
S ha földi sorsunk majd elfelejteti,
Még ezer bolygó van, hol Téged remél...

Ha nem leszel ...


- Ha nem leszel
mért lesz Nap az égen?
A csillagok, a Hold,
a kéken ragyogó Égbolt?
- Ha a Tejút fénye ég
és fénylő nevetésed nem látom
A csillagköd elvakít
és szemedre vágyom?
- A szél azért lesz,
hogy könnyem elmúljon?
Az eső, hogy kezed helyett
izzó homlokomra hulljon?
- Rózsáink mért futnak,
mit keresnek esdve?
Szerető kezedet,
boldog békét este?
- Ne lobogjon a tűz!
Már csak hamu maradt,
s néhány izzó parázs
itt bent, az alatt.
- Fagyos szelek zúgnak,
a könnyem is rámfagy
Hiába kereslek, hol vagy?
Hol vagy! Hol vagy!
- Betöltötted szívem
ezernyi virággal,
Körülfontad élted, s éltem
lángoló vágyával.
- A szabadság, amely
megadatott nekünk,
rabláncként törte át
sokszor vérző szívünk.
- De, ha Te nem vagy,
a vérem is elfogy,
Nem is fáj már semmi,
a testem földre rogy.
- Még érzem az áldott föld
Szeretett illatát, a cipőd,
kutyák lába
halványuló nyomát.
- S hirtelen: lázálom?
Karod ölelése, mosolyod,
Halk szavad: „Kedvesem”!
Így megyek az Égbe.


Visszavárlak Kedvesem


Tudom, nem félsz
És én miért?
A Mindenből mégy-
-a Semmiért?

Mi van ott, túlnan
mely oly csábító
mint csend' nyáréjszakán
a simatükrű tó?

Mert fürödtünk együtt
sokszor e tóban?
Csendben is, - meg
zuhogóban?

És ha dörgött, és
zúgott felettünk,
Nem kevesebbé,
de többé-többé lettünk

Megtaláltalak,
Te kedves, Te szépszivű
És, Te megtaláltad magad
-bennem: ez olyan egyszerű

Tiszta volt a szívünk
mint frissen vetett ágy
Komoly, szép szemedben
titkolt volt a vágy.

Egyszerű volt minden
csak a kezed fogtam
Kevés volt a beszéd:
ezzel többet mondtam.

Talán nem kellene....
de kellene mégis
Fohászkodtam sokszor:
segítsen az Ég is.

Mást akartam néha, de sorsunkban
nagyobb volt a Bíró:
A szerelem regényét
folytatta az Író!
Pedig akkor kezdte
mikor még
Csak azt tudtam,
hogy valahol létezel

De éreztem
régtől-rég,
Hogy egyszer-
-majd megérkezel

És tudtam, hogy együtt, majd
ez lesz a megnyugvás,
Nem lesz sem félelem, és
nem lesz több gátlás

És miénk lett a dús élet
tengernyi, színes virága
És lelkünk is összeforrt
testünk mintájára.

Bocsáss meg érte, hogy
már nem tudok nélküled
gondtalanul élni!
Nem félek semmitől,
csak egytől:
hogy érted kell aggódni-
-és félni!

De bízom Istenben, hogy
meghallja szálló könyörgésem,
és, mert nem hazudok,-
cserébe,-
egy életet ad nékem

A Tiéd lesz az, mert
az már az enyém is.
Ha elvesz Isten Téged,
vegyen úgy engem is.

Szerelmünk e Földön
éltünkkel megszakad,
de fénylő két csillagunk
az Égen megmarad

Ui: egymás mellett, -és örökre.